Cserkészbál - Látogatás a Buenos Aires-i magyar közösségnél

Ami Montevideóban San Esteban, az Buenos Aires-ben a cserkészbál. Az argentin magyar közösségnél ez az év egyik legnagyobb eseménye. Mivel a két közösség jó kapcsolatot ápol egymással (dél-amerikai viszonylatban igen kicsi a távolság a városok között), így gyakran szerveznek közös programokat, meglátogatják egymást a nagyobb eseményeken. A szeptember 7-én megrendezett cserkészbál is egy ilyen alkalom volt, melyen néhány uruguayi táncossal mi is részt vehettünk.
Pénteken késő este értünk Buenos Aires-be, egyből az ottani magyar házba mentünk, ahol a táncosok étellel, itallal és nagy-nagy szeretettel vártak bennünket. Nem húzódott sokáig az este, hiszen mindenki próbálta kipihenni magát a másnapi bálra. Szállásra sem volt gondunk, az ottani magyar barátok ebben is segítettek nekünk.
Következő napra egy kis városnézést terveztünk. Mivel Buenos Aires hatalmas, előre tudtuk, hogy csak egy kis ízelítőt kaphatunk belőle. Emiatt már ottlétem alatt elterveztem, hogy még visszatérek a városba, hogy jobban felfedezzem. Szombaton a kikötő környékét jártuk be. Mi vonattal érkeztünk a találkozási pontra. Már a három terminálos vasútállomás is igen impozáns látványt nyújtott, a főépületet nem rég újították fel. Az állomásról kilépve az egykor Angol toronynak nevezett épületet pillantottuk meg. A torony az 1900-as évek elején épült, a Buenos Aires-i angol közösség ajándéka volt a városnak. Az emlékmű tetején a Big Ben óralapjainak kicsinyített másai találhatóak, melyek Angliában készültek. A torony aljában egy kis múzeum kapott helyet, néhány olyan tárgy látható itt, melyek a metróépítés során kerültek elő a földből. A torony pedig kilátóként is funkcionál, a tetején található erkélyen körbesétálhatnak a turisták.

Vasútállomás

Az út túloldalán egy másik emlékművet pillantottam meg, melyet két díszegyenruhába öltözött katona őrzött. Argentíniai magyar kísérőnk elmesélte, hogy ez a hely az 1982-es Falkland-szigeteki háború argentin áldozatainak állít emléket. Ez kissé visszásnak tűnt számomra: az út egyik oldalán az angolokról elnevezett torony, a másik oldalán pedig az angolok ellen vívott háború áldozatainak emlékműve található. Viszont ahogy említettem a torony egykori neve angol torony, a brit-argentin konfliktus után ugyanis átnevezték: a neve ma Torre Monumental.

Angol torony (Torre Monumental)

Mikor mindenki megérkezett a Puerto Madero, vagyis a kikötő felé vettük az irányt. Az 1800-as évek végén ez volt Buenos Aires fő kikötője, de az idő múlásával egyre hanyatlani kezdett. A XX. század végén nagy fejlesztésekbe kezdtek, így mára a városkép igen megváltozott: az átalakított vörös téglás raktárak mellett modern irodák, toronyházak, éttermek, bárok sorakoznak a parton. Felmentünk egy hajóra, az Urugayra (a folyóról nevezték el), mely ma már múzeumként működik. Egykor ezen a hajón képezték ki a tengerészeket. Ezután a folyó felett átsétáltunk a város egyik ikonikus hídján, a Puente de la Mujer-en (Nők hídja), mely egy női magassarkú cipőt jelképez. További érdekesség, hogy a környéken minden utca egy-egy nőről van elnevezve.

Puerto Madero

Uruguay hajó

Puente de la Mujer

Mivel a város ezen része a turisták által igen kedvelt, így gyakoriak az utcai tangótáncosok is. Korábban már írtam, hogy Montevideóban szombat délutánonként az emberek saját szórakoztatásukra kimennek a terekre tangózni. Itt nem erről volt szó: profi táncosok tartottak bemutatót az érdeklődőknek.

A városnézés után gyorsan összekészültünk, és indultunk a cserkészbálba. A bál megnyitóján a Buenos Aires-i táncosok palotást táncoltak, majd következett a hófehérbe öltözött első bálozó lányok bemutatása. Voltak helyiek, érkeztek Mendozából, és volt egy lány Magyarországról is, akinek családja hazatelepült, de gyakran ellátogat Buenos Aires-ben maradt rokonaihoz is. A közös nyitótánc következett: keringő, melybe már mi is beálltunk. Ezután pedig felszolgálták a vacsorát és az este kötetlenebb része kezdődött. A sok éves hagyomány szerint azonban éjfélkor újabb bemutató következett: a fejedelmi tánc, mely az Erdélyi Fejedelemség udvari táncait idézi meg. Mielőtt szétszéledtek volna a táncosok élő zenés táncházzal folytatódott a bál, utána pedig ismét a DJ latin ritmusaira táncoltunk. Az est zárása igen megható volt: a terem közepén elhelyezték a tábortüzet szimbolizáló mécseseket, és köréültünk, énekeltünk. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd Buenos Aires-ben fogok népdalokat és cserkészdalokat énekelni sok-sok dél-amerikai magyarral közösen.

Az uruguayi csapat

Fejedelmi tánc

Táncház

Vasárnapi közös bográcsozás

San Esteban - avagy Szent István ünnepe az Uruguay-i Magyar Otthonban

Ki előbb, ki később, de lassan minden táncos visszatért magyarországi útjáról. Nem hagytunk időt a jetlag kipihenésére, pedig mi teljesen átérezzük milyen megterhelő az időzónák közötti átlépés (mi napokig szenvedtünk tőle amikor megérkeztünk). De senki nem panaszkodott, újult erővel vetették bele magukat a próbákba. Kellett is a lelkesedés, hiszen az év egyik legnagyobb ünnepségére készültünk: a Szent István napi bálra.

A csoportvezetőkkel közösen úgy döntöttünk, hogy idén a csoportoknak (a legkisebbeket kivéve) egy közös, szerkesztett műsort készítünk. Ehhez viszont nélkülözhetetlen volt a táncosok elhivatottsága és lelkesedése. A megszokott heti alkalmakon kívül rendkívüli próbákat tartottunk. Volt olyan fiú, aki az iskolából megérkezve este 11-ig próbált velünk a hét minden napján: heti kétszer saját csoportjával, kétszer húga csoportjába segített be (ugyanis itt is ,,fiú hiány" van), egyszer pedig férfitáncokat tanultak. Mások munkából beesve tanulták az új lépéseket, motívumokat, este 11-kor még a koreográfiákat és folyamatokat próbálták megjegyezni, és senki sem panaszkodott, ha még egy fél órát ráhúztunk az amúgy is hosszú próbákra. Egy kis kikapcsolódásként pedig hétvégére közös énektanulást szerveztünk. Ez több szempontból is jó ötlet volt: egyrészt beláttuk, hogy most nem engedhetjük meg magunknak, hogy a próbákból vegyük el ezt az időt. Másrészt ezek azok az alkalmak, amelyek miatt ilyen jól működik az itteni közösség: a kandalló mellett ülve (igen, itt még mindig nagyon hideg van), matét iszogatva, jó hangulatban tanultuk a műsorra szánt énekeket. Ez számomra is nagy kihívás volt. Nemegyszer tanítottam már éneket fiatalabbaknak és idősebbeknek is. Viszont ez teljesen új helyzet volt nekem, ugyanis csupán néhányan tudnak magyarul beszélni. Tehát az énektanulást azzal kellett kezdeni, hogy lefordítottuk a dal szövegét, hogy tudják miről énekelnek. Utána a kiejtést gyakoroltuk, néhány hanggal és szóval igencsak megküzdöttek. És ezután jöhetett csak a dallam. Számunkra sem olyan egyszerű feladat egy két versszakos dalt egyből megtanulni, akkor képzeljük el, hogy nekik mindezt bármiféle logikai kapocs nélkül kellett tenniük, hiszen a nyelvtudás hiányában nem tudják kikövetkeztetni, hogy mi is lehet a következő szó. A dal megtanulására különböző módszerek születtek: valaki csak a hangzás alapján tanulta, mint egy halandzsa szöveget (mint ahogy gyerekkorunkban tanultuk, hogy ,,Án tán ténusz, szórakaténusz..."), mások pedig bemagolták a sorok első szavait, és ez nyújtott nekik segítséget. Így vagy úgy, de végül mindenkinek sikerült megtanulnia a dalt.

Végül a sok-sok munkának meglett az eredménye. Augusztus 17-én, szombaton tartottuk a bált, melynek fénypontja a táncosok előadása volt. A Tündérkert, Mákvirág, Kis szivárvány és Szivárvány mezőségi műsora a csoportok közös énekével indult, majd széki, bonchidai és magyarpalatkai táncok és dalok követték egymást. Mi sem csak külső szemlélők voltunk, a műsorban mi is részt vettünk Dáviddal. Az előadás előtti izgalmat néhányan egy kupica pálinkával próbálták oldani, de a kevesebb színpadi gyakorlattal rendelkező senior csoport is megállta a helyét. Törekedtünk arra, hogy minél tökéletesebben táncolják el azt, amit, habár idő szűkében, de derekasan megtanultak. Számomra a legnagyobb örömet mégis a sugárzó tekintetek és önfeledt mosolyok jelentették. Ezek után ki ne bocsátana meg egy kis pontatlanságot vagy tévesztést. A műsor után épphogy összezárult a függöny, elhalmoztak minket a táncosok dicsérő szavakkal és hatalmas ölelésekkel, pedig igazából mi vagyunk azok, akiknek hálásnak kell lenni. Ezek azok a pillanatok, amikor azt érzi az ember, hogy megéri a sok munka, a fáradság, és hogy valamit mégis csak jól csinál.

A műsor a következő linkeken megnézhető:

1. rész:https://www.youtube.com/watch?v=bH4D8nKFBgQ

2. rész:https://www.youtube.com/watch?v=QAYdOo91PXc

Ezután pedig jöhetett a jól megérdemelt szórakozás. Közösen fogyasztottuk el az ünnepi vacsorát, eddigre mindenki megszabadult a feszültségtől. Mostanra már igazán kezdjük megszokni a latin mentalitást: nem meglepő, ha vacsora közben valaki hangosan énekelni, kiabálni vagy tapsolni kezd, de ha az asztalt ütik, az sem az udvariatlanság jele, csupán egy olyan közösségi élmény része, amelyet nehéz leírni, de nagyon jó érzés a részesének lenni. Vacsora után pedig hajnalig mulattunk, a latin ritmusokra a gyerekektől az idősebbekig együtt táncolt mindenki.

Magyarország - ahogy egy uruguayi néptáncos látja

A montevideói magyar közösség néhány tagja, a Szivárvány és a Tündérkert csoportok néptáncosai 2019 júliusában ismét Magyarországra látogattak, és a Rákóczi Szövetség szervezésében különféle programokon vehettek részt. A Tündérkert táncegyüttes egyik tagjával, Leonardo Pérezzel beszélgettem a mostani utazásukról, nyelvtanulásról, Magyarországról és tapasztalatairól.

 Mikor kezdtél az Uruguay-i Magyar Otthonba (UMO) járni?

Körülbelül 10-11 éves lehettem. Egy barátom hívott el, ezért csatlakoztam a tánccsoporthoz.

 Ezek szerint nem bántad meg ezt a döntést, hiszen most is a felnőtt csoport, a Tündérkert tagja vagy. Te azon kevesek közé tartozol itt, akik beszélnek magyarul. Miért döntöttél úgy, hogy megtanulod a nyelvet?

Itt Uruguayban nagyon fontos a néptánc, ez tartja össze a közösséget, emiatt járnak el a fiatalok az UMO-ba. Szerencsére sok tánctanár jön hozzánk Magyarországról, ők magyarul beszélnek hozzánk. Más közösségeknél, mint például a Buenos Aires-i Regös Néptáncegyüttesben szinte mindenki beszél magyarul, így sokkal egyszerűbb dolguk van a tánctanulásnál. Korábban nem értettem a Magyarországról érkező tanárok utasításait, nem tudtam énekelni a dalokat. Ezért úgy gondoltam, hogy számomra a magyar nyelv ismerete a következő lépés a táncok elsajátításához. A magyar nyelv nagyon fontos, de nagyon nehéz is. 11 éve kezdtem el magyarul tanulni. Úgy érkeztem 2008-ban Magyarországra, hogy előtte egyáltalán nem beszéltem magyarul. Egy évet töltöttem ekkor Budapesten, ahol a Balassi Intézetben tanultam.

A Balassi Intézetben eltöltött év után nem gondoltál arra, hogy Magyarországon maradsz?

Gondoltam rá, de nem kaptam vízumot. Ezen kívül hiányzott a családom is, ezért hazajöttem.

Ekkor jártál először Magyarországon? Budapesten kívül merre voltál látogatásaid során?

Nem ez volt az első alkalom, 2006-ban utaztam először Magyarországra a tánccsoporttal. Ekkor egy fesztivál résztvevői voltunk. Jártunk Sátoraljaújhelyen és Nagyidán, az ottani tánccsoportokkal azóta is jó kapcsolatot ápolunk. A Balassival pedig két nagyobb kiránduláson vettünk részt: elutaztunk Erdélybe, valamint jártunk Eger és Miskolc környékén is.

 A Rákóczi Szövetség szervezésében ismét Magyarországra látogathatott a tánccsoport. Hányan utaztatok most Magyarországra?

20-an repültünk Montevideóból a Szivárvány és a Tündérkert csoport tagjaival. Hárman pedig, akik jelenleg a Balassi Intézetben tanulnak, Magyarországon csatlakoztak hozzánk.

 Mesélj egy kicsit az útról! Merre jártatok, milyen programokon vettetek részt?

Amikor megérkeztünk, 3 napot Budapesten töltöttünk. Részt vettünk egy „kincskereső játékban”, amely során a város főbb látnivalóit, ikonikus helyeit kellet felkeresnünk: többek között a Margit-szigeten, az Oktogonon, a Kossuth téren, a Nemzeti Múzeumnál és a Bazilikánál is jártunk. A következő 4 napot Kiscsőszön töltöttük. A Pajta Fesztivál keretein belül napközben táncpróbáink voltak, és volt egy fellépésünk is. Esténként pedig mindig részt vettünk a táncházban. Kiscsősz után Nagyidára utaztunk az Ilosvai Selymes Péter Néptáncegyütteshez. Itt szintén tánctanításon vettünk részt: kalotaszegi, mezőségi és gömöri táncok közül választhattunk. Ezután visszatértünk Budapestre, ahol 2 napot szabadon tölthettünk el.

 Mi volt számodra a legnagyobb élmény a mostani út során?

Budapest mindig nagyon tetszett, de most sokkal szebb volt, mint korábban. Tisztább a város, nagy fejlődésen ment át az utóbbi években, például elkészült a Kossuth tér, az épületek pedig sokkal jobb állapotban vannak.

Összességében mit szeretsz leginkább Magyarországban, mi tetszik a legjobban? Miben különbözik Uruguaytól?

     Budapesten nagyon jó a közlekedés, sokféle jármű van, és szinte mindig pontosan érkeznek. Ez nagyon tetszik. Montevideóban sosem tudhatod pontosan mikor jönnek a buszok.

Szeretem a magyar ételeket is: a gulyást, a pörköltöt, a pogácsát. Számunkra furcsa, hogy nálatok minden nap van leves és második. Nálunk az emberek ritkán esznek levest. Kiscsőszön egyik nap hideg gyümölcslevest kaptunk ebédre a főétel előtt, nekünk ez nagyon szokatlan volt, de jó volt.

A legnagyobb különbség a két ország között talán az emberek mentalitása. A magyarok nagyon különböznek az uruguayiaktól. Uruguayban megszokott, hogy az utcán idegenek leszólítják egymást, beszélgetnek. Magyarországon ez más. Ha mész az utcán, olyan mintha láthatatlan lennél, az emberek nem beszélgetnek veled. Viszont ez csak az idegenekre vonatkozik. A magyarok nagyon jó vendéglátók. Akit megismernek, azzal nagyon közvetlenek és úgy kezelik, mintha családtag lenne. Nagyon barátságosak velünk azok az emberek, akik tudják, hogy több ezer kilométerre lakunk Magyarországtól, mégis beszélünk magyarul és táncolunk.

forrás: https://www.korosiprogram.hu/hirek/magyarorszagahogy-uruguayi-neptancos-latja

Gaucho, tangó, tannat

Kissé elmaradva az elmúlt időszak eseményeiről:

Uruguayban a legfontosabb nemzeti ünnepek közé tartozik július 18., ekkor ünneplik az alkotmány napját. Az ünnep története XIX. századig vezethető vissza, ugyanis 1830. július 18-án fogadták el az ország első alkotmányát. Mivel munkaszüneti nap volt, így nekünk sem kellett dolgoznunk aznap. Mariannal, aki a magyar nyelvet tanítja az UMO-ban (Uruguay-i Magyar Otthon), sétálni indultunk. Az Avenida 18 de Julion mentünk végig, ahol egyszer csak az út szélén várakozó emberekbe botlottunk. Hamarosan azt is megláttuk, hogy miért gyülekeznek annyian ott: az ünnepi felvonulást várták. A menetet egy katonazenekar nyitotta, akik lóháton ülve indulókat játszottak, majd a huszárok jöttek utánuk. Őket követte a ,,nép'': a marhapásztorok, vagy ahogy itt hívják őket a gauchók, de gyerekek, lányok és asszonyok is ügettek a tömegben. Sőt volt, aki még az uruguayi nemzeti színekbe öltöztetett kutyáját is maga elé vette a nyeregbe!

Délután az óvárosban sétálgattunk. Annak ellenére, hogy tél van, gyönyörű időnk volt, a ragyogó napsütésben elegendő volt egy vékony pulóver. A sok gyaloglás után megpihentünk egy parkban, egy nyugdíjas hölgy mellé ültünk le, aki rögtön szóba elegyedett velünk. Mikor elmondtuk, hogy Magyarországról jöttünk, felcsillant a szeme. Bár sosem járt ott, mégis meglepően sokat tudott Budapestről. 

Hazafelé menet zeneszót hallottunk, így megálltunk a téren, hogy megnézzük mi történik. Néhányan táncolni kezdtek: először keringőzni, majd tangózni. Nem sokkal később egy idősebb úr felkért engem is. Hozzá kell tennem, hogy két tangó órán már részt vettem amióta itt vagyok, a tudásom azonban még bőven hagy kivetni valót maga után. De nem akartam kimaradni ebből az élményből, és milyen jól tettem, hogy táncoltam vele! Közben megpróbáltunk beszélgetni Mauróval, a végén pedig megdicsért, hogy milyen jól táncoltam vele. Spanyoltudásom vetekszik a tangó tudásommal, így nem tudom melyik nagyobb érdem: hogy megdicsért, vagy hogy ímmel-ámmal még társalogni is tudtunk.

Tangóból sosem elég! Két nappal az utcai tangózás után ellátogattunk a Museo del Tango-ba, ahol három fiatal fiú koncertet adott. A múzeum nagyterme -ami igazából egy kis szobácska - zsúfolásig volt emberekkel, nekünk már pótszéket kellett hozniuk. A koncert jó hangulatban és meglehetősen iteraktívan zajlott: egy 88 éves néni a közönség soraiból megkérdezte a zenészeket, hogy énekelhet-e egy dalt ő is. A koncert vége felé pedig már a hallgatóság kérte a dalokat, amiket a zenekarral együtt énekeltek. Természetesen nem maradhatott el az uruguay-i G. H. Matos Rodríguez szerzeménye, a La Cumparsita sem, amit világszerte ismernek. Ha valakinek nem ugrana be, itt meghallgathatja, és rájön, hogy ő is ismeri:

https://www.youtube.com/watch?v=W8Ud0PS0H_k

A hetet egy igazi urugayi ebéddel és borkóstolóval koronáztuk meg. Köszönjük Igiéknek a meghívást! Először a Mercado del Puerto-ba mentünk. Ez egy hatalmas acélszerkezetes épület a kikötő mellett, ami eredetileg piacként működött. Mára azonban a standok helyett nagyrészt éttermek találhatóak benne, ahol végig lehet kóstolni az uruguayi specialitásokat, sőt némelyik helyen az ember szeme láttára készítik a sülteket. Ezzel a képzeletbeli montevideói bakancslistám újabb pontját pipálhattam ki. A kiadós ebéd után pedig a Museo de las Migraciones udvarán található szőlő és bor fesztiválra mentünk. A múzeumban egyébként található egy idővonal, amelyen az 1920-1930-as években érkező magyar imigránsok is fel vannak tüntetve. A fesztiválon különféle uruguayi borokat kóstolhattunk. Az ország talán leghíresebb bora a tannat, mely méltán örvend nagy népszerűségnek. Méltó zárása volt egy újabb tartalmas, élményekben gazdag hétnek: barátokkal körülvéve, élő zenét hallgatva borozgattunk.