Gaucho, tangó, tannat

Kissé elmaradva az elmúlt időszak eseményeiről:

Uruguayban a legfontosabb nemzeti ünnepek közé tartozik július 18., ekkor ünneplik az alkotmány napját. Az ünnep története XIX. századig vezethető vissza, ugyanis 1830. július 18-án fogadták el az ország első alkotmányát. Mivel munkaszüneti nap volt, így nekünk sem kellett dolgoznunk aznap. Mariannal, aki a magyar nyelvet tanítja az UMO-ban (Uruguay-i Magyar Otthon), sétálni indultunk. Az Avenida 18 de Julion mentünk végig, ahol egyszer csak az út szélén várakozó emberekbe botlottunk. Hamarosan azt is megláttuk, hogy miért gyülekeznek annyian ott: az ünnepi felvonulást várták. A menetet egy katonazenekar nyitotta, akik lóháton ülve indulókat játszottak, majd a huszárok jöttek utánuk. Őket követte a ,,nép'': a marhapásztorok, vagy ahogy itt hívják őket a gauchók, de gyerekek, lányok és asszonyok is ügettek a tömegben. Sőt volt, aki még az uruguayi nemzeti színekbe öltöztetett kutyáját is maga elé vette a nyeregbe!

Délután az óvárosban sétálgattunk. Annak ellenére, hogy tél van, gyönyörű időnk volt, a ragyogó napsütésben elegendő volt egy vékony pulóver. A sok gyaloglás után megpihentünk egy parkban, egy nyugdíjas hölgy mellé ültünk le, aki rögtön szóba elegyedett velünk. Mikor elmondtuk, hogy Magyarországról jöttünk, felcsillant a szeme. Bár sosem járt ott, mégis meglepően sokat tudott Budapestről. 

Hazafelé menet zeneszót hallottunk, így megálltunk a téren, hogy megnézzük mi történik. Néhányan táncolni kezdtek: először keringőzni, majd tangózni. Nem sokkal később egy idősebb úr felkért engem is. Hozzá kell tennem, hogy két tangó órán már részt vettem amióta itt vagyok, a tudásom azonban még bőven hagy kivetni valót maga után. De nem akartam kimaradni ebből az élményből, és milyen jól tettem, hogy táncoltam vele! Közben megpróbáltunk beszélgetni Mauróval, a végén pedig megdicsért, hogy milyen jól táncoltam vele. Spanyoltudásom vetekszik a tangó tudásommal, így nem tudom melyik nagyobb érdem: hogy megdicsért, vagy hogy ímmel-ámmal még társalogni is tudtunk.

Tangóból sosem elég! Két nappal az utcai tangózás után ellátogattunk a Museo del Tango-ba, ahol három fiatal fiú koncertet adott. A múzeum nagyterme -ami igazából egy kis szobácska - zsúfolásig volt emberekkel, nekünk már pótszéket kellett hozniuk. A koncert jó hangulatban és meglehetősen iteraktívan zajlott: egy 88 éves néni a közönség soraiból megkérdezte a zenészeket, hogy énekelhet-e egy dalt ő is. A koncert vége felé pedig már a hallgatóság kérte a dalokat, amiket a zenekarral együtt énekeltek. Természetesen nem maradhatott el az uruguay-i G. H. Matos Rodríguez szerzeménye, a La Cumparsita sem, amit világszerte ismernek. Ha valakinek nem ugrana be, itt meghallgathatja, és rájön, hogy ő is ismeri:

https://www.youtube.com/watch?v=W8Ud0PS0H_k

A hetet egy igazi urugayi ebéddel és borkóstolóval koronáztuk meg. Köszönjük Igiéknek a meghívást! Először a Mercado del Puerto-ba mentünk. Ez egy hatalmas acélszerkezetes épület a kikötő mellett, ami eredetileg piacként működött. Mára azonban a standok helyett nagyrészt éttermek találhatóak benne, ahol végig lehet kóstolni az uruguayi specialitásokat, sőt némelyik helyen az ember szeme láttára készítik a sülteket. Ezzel a képzeletbeli montevideói bakancslistám újabb pontját pipálhattam ki. A kiadós ebéd után pedig a Museo de las Migraciones udvarán található szőlő és bor fesztiválra mentünk. A múzeumban egyébként található egy idővonal, amelyen az 1920-1930-as években érkező magyar imigránsok is fel vannak tüntetve. A fesztiválon különféle uruguayi borokat kóstolhattunk. Az ország talán leghíresebb bora a tannat, mely méltán örvend nagy népszerűségnek. Méltó zárása volt egy újabb tartalmas, élményekben gazdag hétnek: barátokkal körülvéve, élő zenét hallgatva borozgattunk.

Negyed évszázad

Ha otthon lettem volna július 6-án, valószínűleg így zajlott volna a 25. születésnapom: egész nap strandolunk, késő délután hazamegyünk és elkezdünk készülődni a kerti partira. Este már az egész család (szülők, testvérek, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek - minél többen vagyunk annál jobb) a tűz körül ül, szalonnát és virslit sütünk, közben jókat nevetünk. Miután mindenki jóllakott, anya hozza a gyönyörű, saját kezűleg készített tortát: egyet nekem és egyet a nagybátyámnak. Felvágjuk, és megállapítjuk, hogy cukrászdában ilyen finom tortát nem sütnek. Majd még egy kicsit beszélgetünk, esetleg játszunk valamit, és mikor teljesen besötétedik, elpakolunk és mindenki hazamegy. Így viszont, hogy a világ másik felén vagyok, a szokásos program elmaradt számomra.

Július 3-án, szerdán volt a Szivárvánnyal és a Tündérkerttel az utolsó próbánk mielőtt Magyarországra utaztak volna. Átnézték a koreográfiákat, mivel otthon is fel fognak lépni, a ruhatárból mindenki kapott viseletet, és egy kis idő maradt azért arra is, hogy az éppen csak elkezdett bonchidait gyakoroljuk. Próba után, éjfélhez közeledve a Tündérkerttel leültünk a szokásos, közös szerda esti vacsorához. És utána jött a meglepetés: lekapcsolták a villanyokat, énekelni kezdtek és egy tortát tettek elém! Tudták, hogy nem lesznek már itthon szombaton, ezért előre megköszöntöttek. Erre a kedves gesztusra nem is számítottam... Aztán mondták, hogy kívánjak, valamit és fújjam el a gyertyát. Így tettem. A gyertya viszont újra és újra meggyulladt, úgyhogy idén nagyon sok kívánságom lehetett!

Mivel a hétvégén a magyar közösség egyik fele Magyarországra, a másik fele pedig Argentínába, Cordobába utazott, úgy döntöttem én sem maradok a városban. Kaptam egy telefonszámot, egy magyar hölgyét, aki az óceánparton foglalkozik szálláskiadással. Még épp időben kerestem meg, mert egyetlen apartman maradt már csak szabadon. Így szombat reggel kisétáltam a buszpályaudvarra, és felültem a Rochába (uruguayi megye a brazil határon) tartó buszra. Az út 4 és fél óra volt, de a busz nagyon kényelmes volt, úgyhogy alvással, olvasással és nézelődéssel hamar eltelt az idő. A fővároson kívüli utakon alig van forgalom, jól lehet haladni. Uruguay-ban az egyik legfontosabb gazdasági ágazat az állattenyésztés, Argentínához hasonlóan első sorban a marhatartás. Az utam során valóban mindenhol a füves pusztákon és a pálmafák alatt legelésző teheneket láttam. 

Végül megérkeztem Punta del Diablóba, ahol Ágota, a szállásadóm már a buszmegállóban várt. Elvitt az apartmanhoz, lepakoltam, majd úgy döntöttem, hogy kihasználom az időt sötétedésig, rögtön neki is indultam. Punta del Diablo egy kis halászfalu az óceán partján. Néhány százan lakják, ők halászattal foglalkoznak és nyáron igen jelentős a turizmus. A falu központi része a Playa de los pescadores, a halászok partja. Itt találhatóak a kis lélekvesztőik, amikkel a mai napig hajnalban kihajóznak az óceánra halászni. A friss zsákmány meg is vásárolható itt, üzleteik falán pedig régi képek vannak az egykori halászatról és a nagy fogásokról. 

És végre leértem a vízhez. Kiültem egy sziklára, csak hallgattam a hullámokat és néztem a végtelen óceánt. Azt hiszem, ez egy igazán különleges és emlékezetes nap marad számomra. A 25. születésnapomon életemben először eljutottam az óceánhoz! Sötétedésig a parton bóklásztam: hosszú homokos strandokon sétáltam és a sziklás partokon ugráltam egyik kőről a másikra. 4-től 8-ig, minden bezárt és már sötét is volt, ezért hazafelé vettem az irányt, de estére visszamentem egy kis parti étterembe, hogy ezt a különleges napot egy finom vacsorával zárjam.

Másnap korán keltem, elindultam és újabb strandokat fedeztem fel, majd a faluban sétálgattam. Igazán hangulatos kis település: az emberek nagyon közvetlenek, többen szóbaelegyedtek velem (bár spanyoltudásom még igencsak korlátozott, úgyhogy nem bonyolódtunk hosszú beszélgetésekbe), színes, nádtetős házacskák sorakoznak egymás mellett, mindenhol kutyák mászkálnak, és a faluban egyetlen betonozott út van csak, amin a busz bejön. Még sokáig mesélhetnék róla, hogy micsoda élmény volt és milyen gyönyörű helyen jártam, de ezt szavakkal úgy sem tudnám kifejezni. Ízelítőül beszéljenek helyettem a hétvége során készült képeim:

Első benyomások

Néhány érdekesség az elmúlt hét történései alapján:

1. Tél
Miközben otthon mindenki a strandra jár, és a hőség miatt panaszkodik, a déli féltekére megérkezett a tél. Ha skype-on beszélek az otthoniakkal, ők fürdőruhában vannak, és vizes a hajuk, mert épp a Balatonról jöttek. Eközben én két pulcsiban, betakarózva ülök a szobámban. Ma éppen 7°-ot mutat a hőmérő, ez nem tűnik olyan vészesnek a magyar telekhez képest. A hőérzet mégis más, a helyiek a magas páratartalommal magyarázzák. Előzetesen próbáltam tájékozódni az időjárással kapcsolatban, azt írták, igen csapadékos a tél, de hó sosem esik. Szerencsére eddig jól megúsztuk nagyobb esők nélkül, de a tél java még hátra van... A legnagyobb különbséget azonban abban érzem, hogy amíg otthon ilyen időben már mindenki begyújt a kandallóba vagy bekapcsolja a központi fűtést, itt nagyon sok helyen egyáltalán nincs is fűtés. A táncpróbák a magyarház nagytermében található színpadon vannak, a hatalmas helyiséget képtelenség lenne kifűteni. Így egy lehetőségünk van: jól fel kell öltözni, és mozogni kell - még szerencse, hogy azért vagyunk ott. A szállásunkon a szobákban van légkondi, amivel tudunk egy kis meleg levegőt fújatni. Ezt éjszakára azonban lekapcsoljuk, ugyanis épp az ablakom alatt vannak a ventillátorok, és nem igazán járulnak hozzá a nyugodt alváshoz. Az első dolgok, amiket Montevideóban vettem: sapka, sál, vastag pulcsi (és gondolkozom egy kesztyűn is).

2. Az idősebbek
 Érdemes leülni beszélgetni az idősebbekkel is. Szerencsére a magyarházban gyakran van lehetőség erre. Minden hónap utolsó péntekén teadélutánt tartanak, amire bennünket is meghívtak, így természetesen el is mentünk. Teáznak, kávéznak, szendvicseket és süteményeket hoznak, amit jó hangulatban közösen fogyasztanak el. A magyar közösség két legidősebb tagja, Laci bácsi és Pista bácsi (mindketten elmúltak már 90 évesek) még azok közé tartoznak, akik beszélnek magyarul. Az asszonyok egy nagy csomag szendvicset és süteményt készítettek nekünk össze, újabb példa hatalmas vendégszeretetükre. Lassan elfogytak az emberek a teremből, Pista bácsival maradtunk, aki gyerekkoráról, a kiköltözésükről, családjáról, életéről mesélt nekünk. Jó volt hallgatni, Valér papára emlékeztet kalandos történeteivel, és azzal, hogy idősebb korában is ugyanolyan tevékeny, mint korábban. Majd ő is elment, de nem haza. A pincébe ment le, ahol néhány férfi már várta. A kuglipályán gyakorolnak, mivel nemsokára versenyt fognak rendezni, amelyen ő is részt vesz a magyar csapat tagjaként!

Teadélután

3. Hazaszeretet
Egyik este nagyon érdekes beszélgetésekben volt részem. Először Pista bácsival, aki arról mesélt, hogy Magyarországon született, de gyermekkorában kiköltöztek már Uruguayba. Elmondta, hogy nagy álma vált valóra azzal, hogy néhány éve sikerült hazalátogatnia. Sokfelé járt az országban, többek között egykori otthonánál Újpesten is. Rengeteget változott azóta a városkép, de felismerte azt a helyet, ahol egykori szülőháza állt. Azon a helyen olyan boldogság töltötte el, hogy letérdelt, és megcsókolta szülőföldjét.
A magyar szót hallva mások is odajöttek hozzánk: az este további részében Danival és Luisszal beszélgettünk Magyarországról, Uruguayról, hazáról, hazaszeretetről... Dani beszél magyarul, így ő fordított nekünk, de Luisszal megpróbáltam egy kicsit spanyolul is beszélni, amit nagyon értékeltek. Néhány gondolat kiragadva a beszélgetésünkből: Megkérdeztük őket, gondoltak-e arra, hogy hazaköltözzenek Magyarországra. Erre nemmel feleltek: itt születtek Uruguayban, itt élték eddigi életüket, itt a családjuk, itt vannak a barátaik. De látva, hogy milyen összetartóak az itteni magyarok, ezen nem is csodálkozom. Ez a közösség küzd a megmaradásáért, időt, pénzt, energiát nem sajnálva egytől egyig azon dolgoznak, hogy megőrizzék magyar gyökereiket. Luis bár nem tud magyarul, de éppen annyira fontos számára magyar származása, mint az, hogy Uruguayban élte le az életét. Azt mondta, ha egyszer Uruguay hadban állna Magyarországgal, ő elköltözne az Antarktiszra, hisz a szíve szakadna meg, ha választania kellene a két ország között. Dani pedig azt mondta, hogy bár sohasem élt Magyarországon, mégis a hazájának tekinti. A szíve meg van felezve: egyik fele uruguayi, a másik magyar. Sokáig gondolkoztam még ezen a beszélgetésen. Ezek az emberek, akik sokszor még magyarul sem tudnak, és a világ másik felén élnek nem kevésbé magyarok, mint mi. Sőt ezáltal ők, ezek a hatalmas szívű emberek sokkal többek: uruguayi magyarok.

UMO ALAPKÖVE MAGYAR FÖLDET TAKAR
az Uruguay-i Magyar Otthon alapköve