A csoportvezetőkkel közösen úgy döntöttünk, hogy idén a csoportoknak (a legkisebbeket kivéve) egy közös, szerkesztett műsort készítünk. Ehhez viszont nélkülözhetetlen volt a táncosok elhivatottsága és lelkesedése. A megszokott heti alkalmakon kívül rendkívüli próbákat tartottunk. Volt olyan fiú, aki az iskolából megérkezve este 11-ig próbált velünk a hét minden napján: heti kétszer saját csoportjával, kétszer húga csoportjába segített be (ugyanis itt is ,,fiú hiány" van), egyszer pedig férfitáncokat tanultak. Mások munkából beesve tanulták az új lépéseket, motívumokat, este 11-kor még a koreográfiákat és folyamatokat próbálták megjegyezni, és senki sem panaszkodott, ha még egy fél órát ráhúztunk az amúgy is hosszú próbákra. Egy kis kikapcsolódásként pedig hétvégére közös énektanulást szerveztünk. Ez több szempontból is jó ötlet volt: egyrészt beláttuk, hogy most nem engedhetjük meg magunknak, hogy a próbákból vegyük el ezt az időt. Másrészt ezek azok az alkalmak, amelyek miatt ilyen jól működik az itteni közösség: a kandalló mellett ülve (igen, itt még mindig nagyon hideg van), matét iszogatva, jó hangulatban tanultuk a műsorra szánt énekeket. Ez számomra is nagy kihívás volt. Nemegyszer tanítottam már éneket fiatalabbaknak és idősebbeknek is. Viszont ez teljesen új helyzet volt nekem, ugyanis csupán néhányan tudnak magyarul beszélni. Tehát az énektanulást azzal kellett kezdeni, hogy lefordítottuk a dal szövegét, hogy tudják miről énekelnek. Utána a kiejtést gyakoroltuk, néhány hanggal és szóval igencsak megküzdöttek. És ezután jöhetett csak a dallam. Számunkra sem olyan egyszerű feladat egy két versszakos dalt egyből megtanulni, akkor képzeljük el, hogy nekik mindezt bármiféle logikai kapocs nélkül kellett tenniük, hiszen a nyelvtudás hiányában nem tudják kikövetkeztetni, hogy mi is lehet a következő szó. A dal megtanulására különböző módszerek születtek: valaki csak a hangzás alapján tanulta, mint egy halandzsa szöveget (mint ahogy gyerekkorunkban tanultuk, hogy ,,Án tán ténusz, szórakaténusz..."), mások pedig bemagolták a sorok első szavait, és ez nyújtott nekik segítséget. Így vagy úgy, de végül mindenkinek sikerült megtanulnia a dalt.
Végül a sok-sok munkának meglett az eredménye. Augusztus 17-én, szombaton tartottuk a bált, melynek fénypontja a táncosok előadása volt. A Tündérkert, Mákvirág, Kis szivárvány és Szivárvány mezőségi műsora a csoportok közös énekével indult, majd széki, bonchidai és magyarpalatkai táncok és dalok követték egymást. Mi sem csak külső szemlélők voltunk, a műsorban mi is részt vettünk Dáviddal. Az előadás előtti izgalmat néhányan egy kupica pálinkával próbálták oldani, de a kevesebb színpadi gyakorlattal rendelkező senior csoport is megállta a helyét. Törekedtünk arra, hogy minél tökéletesebben táncolják el azt, amit, habár idő szűkében, de derekasan megtanultak. Számomra a legnagyobb örömet mégis a sugárzó tekintetek és önfeledt mosolyok jelentették. Ezek után ki ne bocsátana meg egy kis pontatlanságot vagy tévesztést. A műsor után épphogy összezárult a függöny, elhalmoztak minket a táncosok dicsérő szavakkal és hatalmas ölelésekkel, pedig igazából mi vagyunk azok, akiknek hálásnak kell lenni. Ezek azok a pillanatok, amikor azt érzi az ember, hogy megéri a sok munka, a fáradság, és hogy valamit mégis csak jól csinál.
A műsor a következő linkeken megnézhető:
Ezután pedig jöhetett a jól megérdemelt szórakozás. Közösen fogyasztottuk el az ünnepi vacsorát, eddigre mindenki megszabadult a feszültségtől. Mostanra már igazán kezdjük megszokni a latin mentalitást: nem meglepő, ha vacsora közben valaki hangosan énekelni, kiabálni vagy tapsolni kezd, de ha az asztalt ütik, az sem az udvariatlanság jele, csupán egy olyan közösségi élmény része, amelyet nehéz leírni, de nagyon jó érzés a részesének lenni. Vacsora után pedig hajnalig mulattunk, a latin ritmusokra a gyerekektől az idősebbekig együtt táncolt mindenki.
