2019. november 28., csütörtök

Iguazú

Október végén négy jelenleg Dél-Amerikában élő magyar lány úgy döntött, hogy ellátogat a világ egyik leggyönyörűbb helyére: az Iguazú vízesésnél jártunk.


Már egy ideje tervezgettük, hogy el kellene menni a vízeséshez, sokszor beszéltünk róla, hogy milyen jó lenne. A következő pillanatban pedig már megvettük a repülőjegyet és lefoglaltuk a szállást. Izgatottan vártuk életünk egyik legnagyobb kalandját. Mivel a repülőnk csak este indult Buenos Airesből, kihasználtuk a délutánt. Sétálgattunk a városban és beültünk egy kávéra a város egyik legrégebbi és leghíresebb kávéházába, a Café Tortoniba. Séta közben pedig útbaejtettünk egy könyvesboltot, ami egykor színházként működött. Most a páholyokat olvasósarokká, a színpadot kávézóvá alakították, a maradék tér pedig telis-tele könyvekkel.


Péntek este 9 óra körül érkeztünk meg Puerto Iguazú repterére, innen egyből a szállásunkra mentünk, hogy rápihenjünk a következő napra. Szombaton a brazil oldalon található nemzeti parkba metünk. A bejárattól buszon vittek minket hosszasan a dzsungelen keresztül, majd gyalog folytattuk utunkat. És akkor megpillantottuk a vízesést a távolban. Lenyűgöző volt. Miután kigyönyörködtük magunkat, tovább indultunk. Innentől kezdve a látvány egyre szebb és szebb volt, ahogy közeledtünk a vízeséshez, míg végül egészen alatta voltunk már. Néhány óra alatt bejártuk a parkot, hosszasan elnézelődve mindenhol.








Délután a közeli madárparkban folytattuk kirándulásunkat. Papagájokat, tukánokat, flamingókat és még sok egzotikus madarat láthattunk testközelből - a legtöbbet nemcsak ketrecen keresztül. Az egész napos séta után jól esett egy kicsit megpihenni. Kókuszvizet iszogattunk miközben egy helyi indiáncsalád zenéjét hallgattuk. Ha már nyaralunk, megadjuk a módját!









Vasárnap a nemzeti park argentín oldalán folytattuk kirándulásunkat. A helyiek már előre mondták nekünk, hogy szép a brazil oldal, de az argentínhoz nem fogható. Mi nehezen hittük, hogy az előző napi kirándulásunkat felül lehet múlni. És mégis igazuk lett! Azt a látványt nehéz szavakkal leírni, és a képek is csak részben adják át, hogy milyen csodálatos is igazából. Így csak ennyit mondok: akinek valaha is lehetősége lesz rá, látogasson el az Iguazúhoz!

Előre lefoglaltunk egy motorcsónakos túrát, így ezzel indítottuk a napot. Már maga az út is izgalmas volt, ahogy a víz dobálta a hajót a sziklák között. Majd megérkeztünk a vízesések alá. Ekkor szóltak, hogy most mindent tegyünk el a vízhatlan zsákba, mert bemegy a hajó a vízesés alá. Néhányan esőkabátot vettek, mi inkább csak élveztük, ahogy felfrissít bennünket a magasból ránk zúduló víz. A vízi túrát természetesen csuromvizesen fejeztük be, de a fülledt melegben nem is bántuk.


Úgy döntöttünk, hogy következő állomásunk a Garganta del Diablo lesz, amit kisvasúttal közelítünk meg. A hely neve annyit jelent: az ördög torka. Miközben a vonatra vártunk, eleredt az eső. De nem is akárhogy, igazi trópusi vihar érkezett meg hozzánk. Az út alatt is kitartóan esett, de csodák csodájára, mire megérkeztünk a végállomásra, elállt az eső. Így  nyugodtan folytattuk tovább utunkat. A Garganta del Diablo felé a vizen keresztül, egy kiépített fém hídon vezetett utunk több kilométer hosszan. Körülbelül az út felénél járhattunk, amikor a vihar újból lecsapott. A szakadó esőt már meg sem éreztük, úgyhogy továbbmentünk. De a java még csak ez után jött: orkán erejű szél, villámlás, és jégeső. Itt nem volt hova elmenekülni, a semmi közepén voltunk, több kilométerre a szárazföldtől és bármiféle menedéktől. Igazából nem tudtuk mi aggasszon jobban minket: hogy egy fém hídon sétálunk a víz fölött, miközben körülöttünk villámok csapdosnak; hogy olyan erős a szél, hogy alig bírunk kapaszkodni; vagy hogy egyre nagyobb darabokban  záporozik a jég (,ami kiverte a napszemüvegem lencséjét is). Kezdtük úgy érezni, hogy valóban az ördög torka felé tartunk. De ez sem szegte kedvünket, karnyújtásnyira voltunk célunktól, úgyhogy innen már csak előre mehettünk. És egyszercsak végeszakadt az ítéletidőnek, kitartó, de csendes esővé szelídült, és megláttuk a vízesést, az Ördög torkát. Csak álltunk ott és bámultuk a lábunk alatt mélybe zúduló víztömeget. Egyértelmű volt számunkra, hogy ezért a helyért megérte átküzdenünk magunkat a viharon. Hosszú percekig gyönyörködtünk a vízesésben, hihetetlen mekkora energiája van a víznek. Nyugodtan indultunk vissza a szitáló esőben, hiszen elment a vihar. Vagy mégsem?! Néhány száz méter után előről kezdődött az egész: villámlás, szél, jég... Egy kis ráadást is kaptunk azért a visszaútra: a szél apró köveket kapott fel, az ördög búcsúzásul még egy kicsit megdobált minket velük. De végül épségben visszaértünk a szárazföldre, és csak nevettünk azon, hogy ilyen kalandban sem minden nap van részünk. Délután még megtettük a felső és az alsó vízesés körutat, közben párszor újra eláztunk, amihez már hozzá szoktunk, és a látvány egyébként is mindenért kárpótolt bennünket.













Hétfőn kisebb bonyodalmak után átjutottunk Paraguayba, ahol a határ menti Ciudad del Estébe látogattunk el, hogy egy kis ízelitőt kapjunk az ottani kultúrából is. Néhány órás látogatásunk után az a benyomásom volt, hogy ez egy egészen más világ. Hiszen bár Uruguay Latin-Amerika, mégis igen fejlett, viszonylag jó a közbiztonság (a többi országhoz képest), és bár érezni a latin mentalitást, ennek ellenére sok tekintetben az európai országokhoz hasonlít. Paraguayban viszont azt láttam, amilyennek az európaiak elképzelik Dél-Amerikát: összevissza közlekedés, zsúfolt utcák, kötegben lógó kábelek, hatalmas kátyúk, temérdek utcai árus, és még sorolhatnám. Bár azt nem mertük megkockáztatni, hogy az utcán vegyünk házi készítésű tipikus helyi ételeket, azért az egyik bevásárlóközpontban a paraguayi konyha specialitásait is kipróbálhattuk. Egyáltalán nem mondható el a városról, hogy szép, mégis nagy élmény volt megtapasztalni ezt a világot is, ha csak egy rövid időre is.





Az utolsó délelőttünket is kihasználtuk. Egy menhelyre mentünk el, ahol a Dél-Amerikában őshonos mentett állattokat gondozzák fáradságos és áldozatos munkával.
Délután repültünk vissza Buenos Aires-be. Én még aznap szerettem volna visszaindulni Montevideóba, meg is vettem a buszjegyem már előre. A néhány órás várakozás során sajnos ellopták a nagy utazóhátizsákomat, semmi más nem maradt nálam, csak az útlevelem, a pénztárcám, a telefonom és a buszjegyem. Azonnal szóltam a rendőröknek, de természetesen ők már semmit sem tudtak tenni. Így kissé feldúltan és üres kézzel, de rengeteg élménnyel gazdagodva értem vissza Montevideóba. Mindez már egy hónapja történt. Már nem bánt a csomag ellopása, hiszen azok csak tárgyak. Egyedül az ajándékokat sajnálom, melyeket a hétvége során vettem, hiszen azokat nem tudom pótolni. De az élményeket senki nem tudja elvenni tőlem, és végül csak ez számít.

2019. október 23., szerda

Tangó, balett, Kaláka - avagy tavaszi kultúrprogramok Montevideóban

Röviden az elmúlt hónap programjairól (kevés szöveggel, több képpel és videóval):

Tangófesztivál

Szeptember végén Tangófesztivált rendeztek Montevideóban. A Plaza Matrizon éjszakába nyúlóan programokkal várták a tangó szerelmeseit és minden érdeklődőt. Egymást váltották a koncertek a nagyszínpadon és a táncos bemutatók, showműsorok a tér másik felén felállított dobogón. A koncertek alatt is megtelt a parkett: a kivetítő alatt bárki beállhatott tangózni.



Balett

A Balett Nacional del Sodre előadásában Puskin: Anyeginjét néztük meg Monteviedeo egyik új színházában. A három felvonásos mű zenéjét Csajkovszkij szerezte. Az elmúlt években egyre nagyobb népszerűségnek örvend a balett Uruguayban, ebben nagy szerepet játszik az új vezetőség. Saját színháza van a balettnek, méghozzá nem is akármilyen. A korábban külföldről importált díszletet felváltották az Uruguayban készített minőségi darabok (valóban csodálatosak). Valamint számos előadást tartanak az iskolásoknak, és minden előadásra válthatóak mindenki számára elérhető árú jegyek is.






Kaláka koncert

Chile után Montevideo volt a Kaláka együttes dél-amerikai turnéjának második állomása. A hétfői koncerten gyerekek és felnőttek is szép számban megjelentek. Klasszikus gyermekdalok és komolyabb témájú megzenésített versek egyaránt elhangzottak. Másnap, a szokásos keddi gyermekfoglalkozás és néptáncóra helyett is a Kaláka tartott koncertet azoknak a gyermekeknek, akik előző este lemaradtak róla.







A hétfői koncert végén ráadásként az én kérésemre hangzott el gyerekkori kedvencem:


2019. október 15., kedd

Colonia del Sacramento

Otthon beköszöntött az ősz, hullanak a fákról a levelek, a déli féltekére pedig megérkezett a tavasz. A jó időt kihasználva szeptember végén úgy döntöttem, hogy elmegyek Montevideóból egy kicsit kikapcsolódni, világot látni. A pályaudvaron reggel buszra szálltam, és elindultam Colonia del Sacramentóba.



Colonia del Sacramentót 1680-ban portugál gyarmatosítók alapították, ez az ország legrégebbi városa. A Río de la Plata partján található Colonia igen fontos stratégiai pont volt. Később spanyol, majd brazil fennhatóság alá került a város, mígnem 1828-ban Uruguay független országgá vált. A városkép is változatos emiatt: a portugál, a spanyol és a posztkolóniális építészet fúziója figyelhető meg az építészetben. Emiatt 1995-ben a San Gabriel-félszigeten található óvárost az UNESCO világörökség részévé nyilvánították. Napjainkban ez az ország harmadik legnagyobb turistacélpontja (Montevideo és Punta del Este után).

Az út körülbelül 2 óra 50 perc busszal, így nagyjából délre már oda is értem. A buszpályaudvar a kikötő mellett található, innen indulnak közvetlen hajójáratok Buenos Aires-be. Az óváros felé sétálva szerencsére belebotlottam egy turistainformációs központba, ahol térképpel és jó tanácsokkal is elláttak. A későbbiekben ezeknek igen nagy hasznát vettem. A szállást csak két óra után foglalhattam el, így úgy döntöttem addig is körbenézek egy kicsit az óvárosban. Az óváros határát az egykori városfal egy része és a helyreállított főkapu jelzi. Rövid séta után végül a szállásom felé vettem az irányt. Az akkor ügyeletes recepciós természetesen nem beszélt angolul, és ráadásul némi probléma is adódott közben. De csekély spanyoltudásom most már elég ahhoz, hogy megoldjam az ilyen helyzeteket, így végül el tudtam foglalni a szobámat. Azt hozzá kell tennem, hogy az itteni emberek türelme és segítőkészsége nélkül azért valószínűleg nem boldogulnék ilyen könnyen.

Városkapu

A városfal megmaradt része


Lepakoltam a táskámat és gyorsan visszaindultam az óvárosba, hogy kihasználjam az időt, amíg le nem megy a nap. Az óváros központja a Plaza Mayor del 25 de Mayo, itt található a legtöbb múzeum, valamint számos étterem és kávézó, ahol séta közben kicsit megpihenhetnek az emberek. Közvetlenül a tér mellett áll az egykori Szt. Ferenc kolostor romja és a mellé épült világítótorony. Mikor először arra sétáltam, a világítótorony bejáratánál ki volt írva, hogy karbantartás miatt zárva. Másnap viszont nagy örömömre már újra nyitva volt, így fel tudtam menni, hogy gyönyörködjek a panorámában.

A Szt. Ferenc kolostor romjai és a világítótorony

Kilátás a világítótoronyból


Szintén a főtértől indul Colonia leghíresebb utcája: a Calle de los Suspiros, vagyis a Sóhajok utcája. Itt találhatóak a legrégebbi portugál házak, melyek a gyarmatosítás első időszakából származnak. Az utcát szinte teljesen eredeti formájában őrizték meg, még az út egykori kőburkolata is megmaradt. A portugál hatás leginkább az azulejoban (kék-fehér festett csempe) nyilvánul meg, mely városszerte mindenütt megtalálható: azulejoból készült utcanévtáblák, házszámok, faliképek, térképek stb. Az óváros másik jelentős terén áll az 1808-ban épült Basílica del Santísimo Sacramento. A tér nagy részén pedig egy ház alapzatának régészeti feltárása található. Itt állt egykor a város portugál kormányzójának háza, melyet a spanyolok romboltak le 1777-ben.

Calle de Suspiros

Azulejo

Basílica del Santísimo Sacramento

A kormányzó házának feltárása



A sok-sok látnivaló után a part felé vettem az irányt, a köveken ülve néztem, ahogy a folyó felett lemegy a nap. Közben kicsit elfogott a honvágy, eszembe jutottak a balatoni naplementék.
Sötétedés után visszatértem a nappal már bejárt helyekre. Kandelláberekkel megvilágított, kövezett utcák, színes házak, régi autók... A városka éjjel is csodálatos látványt nyújt.



Egy nagy alvás után másnap újult erővel indultam el, hogy újabb látnivalókat fedezzek fel. Ezúttal a másik irányba mentem. A parti sétányon, vagyis a ramblán sétálva tettem meg az 5 km-es távot, míg elértem Real de San Carlosba, ami ma már szintén Colonia del Sacramento része. Ebben a városrészben található a Frontón Real de San Carlos. Ez Dél-Amerika legnagyobb baszk labdacsarnoka (befogadóképessége 3000 fő), 1910-ben nyitották meg, 1974-ben pedig itt rendezték meg a baszk pelota világbajnokságot. Bementem, hogy megkérdezzem, látogatható-e az épület. Természetesen senki nem beszélt angolul, így mondtam, hogy én beszélek spanyolul, de csak egy kicsit. Nevetve mondták, hogy ennek örülnek, mert ők még csak egy kicsit sem beszélnek más nyelven. Nagyon segítőkészek voltak, sikerült megértenem, hogy a csarnok most nem látogatható, mert éppen felújítják, de az előtérben található kis kiállítást azért megnézhettem.

Frontón Real de San Carlos

A csarnoktól körülbelül 100 méterre található a Plaza de Toros. A 10.000 fő befogadására képes épület bikaviadalok megrendezésére szolgált. A spanyolországi arénákhoz hasonlóan ez is mór stílusban épült. 1910-ben nyitották meg, a megnyitó bikaviadalra Spanyolországból hoztak bikákat. Az aréna sorsát azonban megpecsételte, hogy 1912-ben betiltották a bikaviadalokat. Az épület karbantartásával nem foglalkoztak, ma már csak kívülről nézhető meg, az omlásveszély miatt nem látogatható.
Plaza de Toros egykor és ma



A Plaza de Toros mellett egy kis udvarban kapott helyet a vasúttörténeti múzeum. Ma már egyáltalán nincs vasúti közlekedés az országban. Montevideóban és Coloniában is áll még az egykori vasútállomás épülete, elvétve síneket is láthatunk, de vagonok már csak ebben a magángyűjteményben vannak. A múzeum a vasúti közlekedés fénykorát mutatja be.

Vasúttörténeti múzeum

Visszafelé más útvonalat választottam: egy kis kitérővel mentem, hogy útba ejtsem az Capilla San Benitot, vagyis a Szent Benedek kápolnát. Majd visszatértem az óvárosba, hogy néhány múzeumot is meglátogassak: jártam a Portugál és a Spanyol Múzeumban, az Indián Múzeumban és a Tengerészeti Múzeumban. Ezzel véget ért a kirándulásom, 7 óra után buszra szálltam, estére pedig már ismét Montevideóban voltam.

Capilla San Benito

Zárszóként még elmesélek egy kis történetet. Első nap a Basílica del Santísimo Sacramento mellett ültem egy kávézó teraszán. Amikor bementem fizetni, a falon egy oklevelet pillantottam meg, melyen a Laura Farkas név szerepelt. Megkérdeztem a pultos lányt, hogy ő-e Laura, és hogy magyar-e. Azt mondta, hogy nem ő, hanem a főnöke, és sajnos nem tudja. Másnap visszatértem egy kávéra, a tegnap megismert lány mutatta, hogy itt a főnöke, Laura. Beszélgetni kezdtünk (angolul), de mondta, hogy valóban magyar származású. Ott ült a kávézóban édesapja is, aki mesélni kezdett a családjukról. Magyarul már ő sem beszél, de rendszeresen hazalátogatnak Magyarországra, nemrég Siófokon is jártak. Laura pedig megjegyezte, hogy mi már találkoztunk aznap, ő sétált a férjével a parton, és ők készítettek rólam fotót a Colonia feliratnál. Ismét bebizonyosodott, hogy bárhol jár az ember, mindig magyarokba botlik.



Néhány kép ráadásnak: