Már egy ideje tervezgettük, hogy el kellene menni a vízeséshez, sokszor beszéltünk róla, hogy milyen jó lenne. A következő pillanatban pedig már megvettük a repülőjegyet és lefoglaltuk a szállást. Izgatottan vártuk életünk egyik legnagyobb kalandját. Mivel a repülőnk csak este indult Buenos Airesből, kihasználtuk a délutánt. Sétálgattunk a városban és beültünk egy kávéra a város egyik legrégebbi és leghíresebb kávéházába, a Café Tortoniba. Séta közben pedig útbaejtettünk egy könyvesboltot, ami egykor színházként működött. Most a páholyokat olvasósarokká, a színpadot kávézóvá alakították, a maradék tér pedig telis-tele könyvekkel.
Péntek este 9 óra körül érkeztünk meg Puerto Iguazú repterére, innen egyből a szállásunkra mentünk, hogy rápihenjünk a következő napra. Szombaton a brazil oldalon található nemzeti parkba metünk. A bejárattól buszon vittek minket hosszasan a dzsungelen keresztül, majd gyalog folytattuk utunkat. És akkor megpillantottuk a vízesést a távolban. Lenyűgöző volt. Miután kigyönyörködtük magunkat, tovább indultunk. Innentől kezdve a látvány egyre szebb és szebb volt, ahogy közeledtünk a vízeséshez, míg végül egészen alatta voltunk már. Néhány óra alatt bejártuk a parkot, hosszasan elnézelődve mindenhol.
Délután a közeli madárparkban folytattuk kirándulásunkat. Papagájokat, tukánokat, flamingókat és még sok egzotikus madarat láthattunk testközelből - a legtöbbet nemcsak ketrecen keresztül. Az egész napos séta után jól esett egy kicsit megpihenni. Kókuszvizet iszogattunk miközben egy helyi indiáncsalád zenéjét hallgattuk. Ha már nyaralunk, megadjuk a módját!
Vasárnap a nemzeti park argentín oldalán folytattuk kirándulásunkat. A helyiek már előre mondták nekünk, hogy szép a brazil oldal, de az argentínhoz nem fogható. Mi nehezen hittük, hogy az előző napi kirándulásunkat felül lehet múlni. És mégis igazuk lett! Azt a látványt nehéz szavakkal leírni, és a képek is csak részben adják át, hogy milyen csodálatos is igazából. Így csak ennyit mondok: akinek valaha is lehetősége lesz rá, látogasson el az Iguazúhoz!
Előre lefoglaltunk egy motorcsónakos túrát, így ezzel indítottuk a napot. Már maga az út is izgalmas volt, ahogy a víz dobálta a hajót a sziklák között. Majd megérkeztünk a vízesések alá. Ekkor szóltak, hogy most mindent tegyünk el a vízhatlan zsákba, mert bemegy a hajó a vízesés alá. Néhányan esőkabátot vettek, mi inkább csak élveztük, ahogy felfrissít bennünket a magasból ránk zúduló víz. A vízi túrát természetesen csuromvizesen fejeztük be, de a fülledt melegben nem is bántuk.
Úgy döntöttünk, hogy következő állomásunk a Garganta del Diablo lesz, amit kisvasúttal közelítünk meg. A hely neve annyit jelent: az ördög torka. Miközben a vonatra vártunk, eleredt az eső. De nem is akárhogy, igazi trópusi vihar érkezett meg hozzánk. Az út alatt is kitartóan esett, de csodák csodájára, mire megérkeztünk a végállomásra, elállt az eső. Így nyugodtan folytattuk tovább utunkat. A Garganta del Diablo felé a vizen keresztül, egy kiépített fém hídon vezetett utunk több kilométer hosszan. Körülbelül az út felénél járhattunk, amikor a vihar újból lecsapott. A szakadó esőt már meg sem éreztük, úgyhogy továbbmentünk. De a java még csak ez után jött: orkán erejű szél, villámlás, és jégeső. Itt nem volt hova elmenekülni, a semmi közepén voltunk, több kilométerre a szárazföldtől és bármiféle menedéktől. Igazából nem tudtuk mi aggasszon jobban minket: hogy egy fém hídon sétálunk a víz fölött, miközben körülöttünk villámok csapdosnak; hogy olyan erős a szél, hogy alig bírunk kapaszkodni; vagy hogy egyre nagyobb darabokban záporozik a jég (,ami kiverte a napszemüvegem lencséjét is). Kezdtük úgy érezni, hogy valóban az ördög torka felé tartunk. De ez sem szegte kedvünket, karnyújtásnyira voltunk célunktól, úgyhogy innen már csak előre mehettünk. És egyszercsak végeszakadt az ítéletidőnek, kitartó, de csendes esővé szelídült, és megláttuk a vízesést, az Ördög torkát. Csak álltunk ott és bámultuk a lábunk alatt mélybe zúduló víztömeget. Egyértelmű volt számunkra, hogy ezért a helyért megérte átküzdenünk magunkat a viharon. Hosszú percekig gyönyörködtünk a vízesésben, hihetetlen mekkora energiája van a víznek. Nyugodtan indultunk vissza a szitáló esőben, hiszen elment a vihar. Vagy mégsem?! Néhány száz méter után előről kezdődött az egész: villámlás, szél, jég... Egy kis ráadást is kaptunk azért a visszaútra: a szél apró köveket kapott fel, az ördög búcsúzásul még egy kicsit megdobált minket velük. De végül épségben visszaértünk a szárazföldre, és csak nevettünk azon, hogy ilyen kalandban sem minden nap van részünk. Délután még megtettük a felső és az alsó vízesés körutat, közben párszor újra eláztunk, amihez már hozzá szoktunk, és a látvány egyébként is mindenért kárpótolt bennünket.
Hétfőn kisebb bonyodalmak után átjutottunk Paraguayba, ahol a határ menti Ciudad del Estébe látogattunk el, hogy egy kis ízelitőt kapjunk az ottani kultúrából is. Néhány órás látogatásunk után az a benyomásom volt, hogy ez egy egészen más világ. Hiszen bár Uruguay Latin-Amerika, mégis igen fejlett, viszonylag jó a közbiztonság (a többi országhoz képest), és bár érezni a latin mentalitást, ennek ellenére sok tekintetben az európai országokhoz hasonlít. Paraguayban viszont azt láttam, amilyennek az európaiak elképzelik Dél-Amerikát: összevissza közlekedés, zsúfolt utcák, kötegben lógó kábelek, hatalmas kátyúk, temérdek utcai árus, és még sorolhatnám. Bár azt nem mertük megkockáztatni, hogy az utcán vegyünk házi készítésű tipikus helyi ételeket, azért az egyik bevásárlóközpontban a paraguayi konyha specialitásait is kipróbálhattuk. Egyáltalán nem mondható el a városról, hogy szép, mégis nagy élmény volt megtapasztalni ezt a világot is, ha csak egy rövid időre is.
Az utolsó délelőttünket is kihasználtuk. Egy menhelyre mentünk el, ahol a Dél-Amerikában őshonos mentett állattokat gondozzák fáradságos és áldozatos munkával.
Délután repültünk vissza Buenos Aires-be. Én még aznap szerettem volna visszaindulni Montevideóba, meg is vettem a buszjegyem már előre. A néhány órás várakozás során sajnos ellopták a nagy utazóhátizsákomat, semmi más nem maradt nálam, csak az útlevelem, a pénztárcám, a telefonom és a buszjegyem. Azonnal szóltam a rendőröknek, de természetesen ők már semmit sem tudtak tenni. Így kissé feldúltan és üres kézzel, de rengeteg élménnyel gazdagodva értem vissza Montevideóba. Mindez már egy hónapja történt. Már nem bánt a csomag ellopása, hiszen azok csak tárgyak. Egyedül az ajándékokat sajnálom, melyeket a hétvége során vettem, hiszen azokat nem tudom pótolni. De az élményeket senki nem tudja elvenni tőlem, és végül csak ez számít.
